Charlotte

Kurztext / Annotation

'Ez itt az egész életem' - mondja Charlotte Salomon 1942-ben, miközben átnyújt bizalmasának egy képekkel teli böröndöt, életmve legjavát, pedig huszonöt éves még csupán. Az élete azonban egy gázkamra felé tart, és ott nemsokára véget is ér. Megmaradni csak a képek maradnak, azok pedig - illetve ihletésükre most az új Foenkinos-regény lapjai - eröteljes színekkel és kendözetlen öszinteséggel beszélik el Charlotte történetét. Gyerekkorát a húszas évek Berlinjében, anyja korai, tragikus halálát, családjához való furcsa viszonyát, belépöjét a berlini mvészkörökbe, akadémista éveit és pályakezdését. Majd pedig: menekülését a nácik elöl Dél-Franciaországba, a háborús hányattatások közepette is felcsillanó remény és szerelem pusztulás elötti utolsó, rövid idöszakát.
'Úgy éreztem, muszáj soronként írnom, hogy levegöhöz jussak' - szól ki az olvasóhoz furcsa, ám annál látványosabb nemzetközi siker regényéböl a nálunk eddig jobbára inkább vidám könyvei alapján jól ismert francia szerzö. Annyi bizonyos, hogy ez a könyv nem csupán egy rendkívüli nö nagyszer portréját, egy tragikus sors markáns ívét tárja elénk, hanem egy nyomozás torokszorító történetét is.

Beschreibung für Leser

Unterstützte Lesegerätegruppen: PC/MAC/eReader/Tablet

Textauszug

1

Charlotte egy sírkövön olvasta elöször a nevét.

Tehát nem ö az elsö Charlotte.

Elötte ott volt a nagynénje, az anyja húga.

A két növér nagyon kötödik egymáshoz, egészen egy 1913. novemberi estig.

Franziska és Charlotte sokat énekel együtt, táncolnak, nevetnek is.

Sosem viszik túlzásba.

Van valami szemérmesség abban, ahogyan boldogok.

Ez talán az apjuk egyéniségéböl fakad.

Kimért értelmiségi, kedveli a mvészeteket és a régiségeket.

Számára semmi sem lehet érdekesebb, mint egy maroknyi római törmelék.

Az anyjuk kedvesebb.

De a kedvessége a szomorúsággal határos.

Az élete tragédiák sorozata volt.

Késöbb érdemes lesz felidézni ezeket.

Egyelöre maradjunk Charlotténél.

Az elsö Charlotténél.

Szép lány, hosszú haja sokat ígéröen fekete.

Minden a lassúsággal kezdödik.

Fokozatosan egyre lassabban csinál mindent: lassabban eszik, jár, olvas.

Valami lelassul benne.

Bizonyára a búskomorság szivárog be a testébe.

Az a fajta pusztító búskomorság, amelyikböl nincs kiút.

A boldogság elérhetetlen szigetté válik a múltban.

Senki sem veszi észre a lassúság jeleit Charlotténél.

Ez túlságosan is alattomos ahhoz.

Hasonlítgatják egymáshoz a két növért.

Az egyikük mosolygósabb, ez minden.

Legfeljebb annyit jegyeznek meg, hogy hajlamos kissé hosszabban elrévedezni.

Ám lassan hatalmába keríti az éjszaka.

Az éjszaka, amire várnia kell, hogy az lehessen az utolsó.

Hideg novemberi este.

Miközben mindenki alszik, Charlotte felkel.

Összeszed néhány holmit, mintha utazni készülne.

A város dermedten áll a korán jött télben.

A lány alig múlt tizennyolc éves.

Gyors léptekkel halad a célja felé.

Egy híd.

Egy híd, amit imád.

Feketeségének titkos helye.

Már régóta tudja, hogy ez lesz az utolsó híd.

Sötét éjszaka van, sehol egy lélek, amikor leugrik.

Egy pillanatig sem tétovázik.

Ahogy a jeges vízbe zuhan, halála kínszenvedés.

Hajnalban találják meg partra vetett testét.

Itt-ott már teljesen elkékült.

Szülei és a növére a hírre ébrednek.

Az apa némaságba burkolózik.

A növér sír.

Az anya üvölt fájdalmában.

Másnap az újságok is írnak a lányról.

Aki eldobta magától az életet, érthetetlenül.

Talán ez a legnagyobb botrány.

Az eröszak tetézte eröszak.

Miért?

A növére szemében ez az öngyilkosság támadás kettejük kapcsolata ellen.

Többnyire magát tartja felelösnek.

Semmit sem vett észre, semmit sem értett meg a lassúságból.

A bntudat befészkeli magát a szívébe.
A szülök és a növér nem vesznek részt a temetésen.

Magukba roskadva elvonulnak.

Egy kicsit biztosan szégyellik is magukat.

Kerülik az emberek tekintetét.

Így múlik el néhány hónap.

Képtelenek visszatérni a világba.

A némaság hosszú idöszaka ez.

Félö, ha megszólalnának, szóba hoznák Charlottét.

Ott rejtözik minden szó mögött.

Egyedül a csend képes mködésben tartani a túlélöket.

Mígnem Franziska egyszer csak megérinti a zongorát.

Eljátszik egy darabot, és hozzá halkan énekel.

A szülei odamennek hozzá.

És rácsodálkoznak erre az életmegnyilvánulásra.

Az ország belép a háborúba.

Talán jobb is így.

A zrzavar éppen megfelelö díszlete fájdalmuknak.

Most elöször a konfliktus világméret.

Szarajevó romba dönti a régi birodalmakat.

Emberek milliói rohannak a pusztulás felé.

Földbe vájt, hosszú alagutak mélyén vitáznak a jövöröl.

Franziska ekkor határozza el, hogy ápolónönek áll.

Ápolni akarja a sebesülteket, gyógyítani a beteg

• Belletristik / Romane
• Roman / Erzählung